A plakáton Székely Bertalan festménye, a Kisfiú vajaskenyérrel – fejjel lefelé fordulva. Nem a nyomda ördöge tette, így lóg a LUMÚ falán. Ariane 5 a címe. Kié a kép? Az ecsetnyomok „durva” beavatkozást mutatnak, a gyerek karján pasztózus „barázdákat”. Közelebbről nézve tükörsima a felület. Fotóprint lenne? Megtapintva nem az. Mit lát a néző? Aki minden tapasztalatával fejre áll – mint a kép. Nem a festmény, de a festészet fordul fel? Vagy a modell, avagy a világ?
Amikor Glenn Brown született (1966-ban) fénykorát élte a hiperrealizmus, a fotószerű festészet. Amit bíráltak, hogy a kép elveszti eredeti jelentését, ornamentális lesz, a festészet kiürül. A reklámgrafikusból lett festő, Rosenquist úgy minősítette, hogy amit csinál, az a festészet agóniája. A fotó pedig a sírásója. A fotó(s) presztízsének növekedését jelezte, hogy abban az évben forgatta Antonioni a Nagyítás (Blow-up) c. filmjét egy sztárfotósról Londonban, ami akkor a popkultúra centruma volt, s felzárkózott New York mellé. Ahol akkor már elkészültek Andy Warhol szitanyomatai a kor ikonjairól: a szexszimbólum Marilyn Monroe-ról, Mick Jaggerről (David Bailey fotója alapján), Elvis Presleyről – és Mao Ce-tungról. Fotók alapján. Mindezek hatással lehettek Glenn Brownra. Warhol, aki a fogyasztói társadalom kultikus tárgyainak (Coca-Cola, Campbell konzerv) plakátjait, azaz képi másolatát másolva keltett feltűnést, a szex- és a popbálványok fotóinak másolatával lett híres. Ezután már az lett ismert – ha csak negyedórára is –, akiről Warhol képet csinált, vagy „megcsinált”: David Bowie-t.
Brown pályája – leegyszerűsítve – hasonlítható ehhez. Bath-ban tanul festészetet, majd Londonba megy. Hírnevet azzal szerez, hogy egy extravagáns, extrémitásairól is híres festő képéhez nyúl, a Dalí által megkomponált A polgárháború előérzetéhez, amiből botrány lesz. Noha Dalí is nyúlt más képeihez, így a kisajátítót Brown kisajátítja. Dalí alapítványa beperli, a Dali-Christ című képet vissza kell vonni a Serpentine Gallery csoportos kiállításáról (1993). 7 év múlva újabb támadás éri, bár nem akkora sztárt plagizál, csak Tony Roberts dupla sztárját, ekkor már a Tate Modern igazgatója megvédi az egyébként Turner-díjra javasolt festőt, aki a díjat nem kapja meg (2000). Máskor egy könyv borítójának – Chriss Foss Lebegő városok című festménye – kisajátításából lesz ügy, - és tesz jó szolgálatot a sci-finek. Már nincs szüksége „önreklámra”, ezért megtehetné, hogy abbahagyja.
Brown nem a botránykeltéssel, a meghökkentéssel akarja felhívni a figyelmet magára, mint inkább a látás beidegződéseire, a festészet nyelvi sémáira. Ahhoz a fiatal brit művész (Young British Artists) generációhoz tartozik, akik a nyolcvanas évek végén tűntek fel, mint például Tracey Emin, Mark Wallinger, Mona Hatoum, vagy a Turner-díjas Gilliam Wearing (1997) és Keith Tyson (2002) – és megkérdőjelezték a festészet létjogosultságát.* Brown is ezt teszi, de másképp, amikor más képet csinál az eredetiből. Másodlagos képpel dolgozik, nem az esztétikai minőség értelmében, bár Dalí, Rembrandt, Picasso, Kooning, Bacon mellett azoktól, és a giccsből is merít, hanem technikailag értve. A képek nyomtatott reprodukcióját használja, azok tökéletlenségét – a színeket, a tónusokat – korrigálja. A másolat mását kreálja fotó, illetve nyomdai eljárások során, eljutva az elvontságig, amikor a kép kiürül. A Nagyítás című filmben a nagyítás során is, mikor újabb rétegeket vesznek le a filmről, eltűnik a kép, olyan lesz, mint az absztrakt festmény. Brownnál az egymásra rétegeződés során történik valami hasonló. Ő a fotográfia nyelvét a festészet hagyományos módszereivel gyúrja egybe. Miként az eredeti képet a saját átiratával (mash up).
Brownt a fotórealista művek ihlették, hasonlóan ahhoz, amikor korai munkáiban kis térmélységet imitált. Nála a fotó a másolat tárgya, mivel a festés folyamata érdekli, eltávolodik az alkotótól, közvetett kapcsolatot keresve. A kezdetet a kép megtalálása jelenti. Műhelytitkairól így vall: Az „eredetiből” való kilépés már akkor megtörténik, amikor kitalálom a festményt, és csak a befejezésével ér véget. A munka vége felé sokszor igen radikális dolgok történnek. Ha időközben új irányt találok egy festménynek, előfordul, hogy az előzőleg hetekig készített munkát átfestem. De általában elmondható, hogy a festmény csontváza már a festés megkezdésekor kész.” Egykori műterembérlő társa, Michael Stubbs, Brown módszeréről annyit árult el, hogy a kilencvenes években a reprót xeroxon másolta, majd manipulálta, azután újramásolta, és azt alátétként, alapként használta a festéshez. Ma szkennel számítógépen, amit Photoshoppal manipulál: színt változtat, vág, forgat, nyújt.
„ A Photoshop kiváló terep ahhoz, hogy képekkel játszunk: forgathatjuk, nyújthatjuk, görbíthetjük őket,kivághatunk belőlük stb. Aztán a képekbe bele is rajzolhatunk, festhetünk, fújhatunk rájuk, és másolhatjuk őket, vagy akár több képet is összemontírozhatunk. Rengeteg minden történik a számítógépen és fontos megjegyezni azt is, hogy bármilyen időközben felmerülő ötletet vagy változást el tudunk menteni, vagy akár ki is törölhetjük őket. Ez arra bátorít, hogy sok mindent kipróbáljak. Bár nagyon szeretem a Photoshopot, mindig az az érzésem, hogy a rajzok pontosságával, finomságával és gazdagságával szemben mégiscsak egy elefánt a porcelán boltban.” – mondta egy beszélgetésben Laurence Sillarsnak. Az eredeti ecsetvonásokat eltűnteti finom ecsettel, erős gesztusokat használ ott, ahol nem volt. „Minél közelebbről nézzük az ecsetvonásokat, annál közelebb kerülünk a festőhöz. Bálványozom az ecsetnyomokat, csodálni való tárgyként bánok velük, majd végül kifigurázom őket. Hamisak.”
Brown munkáiban egyszerre van benne a fantasztikum és a groteszk, a humor lehetősége (…Bölcs humor – Fragonard utánzatának címe) a morbiditás – az Öld meg magad kép bájos születésnapi csokrában, a virágok képezte szemüregben; a csonkolásokban, a négyujjas lábban (Osmond család), levágott kezekben, egészen A szervdarálóig – és tovább a levágott fejű aktig: Magritte parafrázisának a Modern mozgalom címet adta. A válogatásban a pusztulás dominál, a Csömörtől (Bacon utóérzés) a halálig: Amikor megtudtam, hogy anyám meghalt; Sekély halál; Kis halál és a többi portré a Szenvedj igazán csontkoponyájáig (2007). Motívumai emlékeztetnek Greenaway filmjeire (Számokba fojtva, ZOO) vagy Witkin fotóira.
Brown munkáit kapcsolatba hozzák a konceptuális művészettel: a festészet folyamata foglalkoztatja, s a technikáját akarja „eltüntetni”; részben emiatt a kép mögötti „titok” miatt, illetve a képmás/másolat okán a szimulákrumot is említik vele kapcsolatban, hivatkozva képeire, ami foglalkoztatta is. Kérdés, hogy a képei besorolhatók-e, és hova a baudrillardi osztályozásban. Azaz: a mély realitást tükrözve a jó megjelenítés fázisába tartoznak; vagy elleplezve, torzítva a mély realitást, a rontás szintjén a gonosz megjelenítésbe sorolhatók; vagy a realitás hiányát leplezve csak játssza a megjelenítést, a varázslat szintjén. Végső fázisban már nincs kapcsolatban a realitással, megjelenítéssel: önmaga szimulákruma. Vannak, akik kételkedve fogadják Brown munkáit, mintha az utóbbi két szintet látnák benne. Erre példák lehetnek a külön helyet elfoglaló rézkarcai: Rembrandt-ot és Lucien Freudot idézve. E sorozatokon jól érzékelhető az egymásra rétegzettség. Mindegyik paszpartuján a szignó és a sorozatszám. Más kérdés, hogy ezeket a kiírás ellenére sem mindenki tekinti rézkarcnak. Aki nem hiszi, járjon utána – április 11-ig megteheti.
*A csoport Budapesten is bemutatkozott a Műcsarnokban rendezett Macro/Micro kiállításon (2003).
A hivatkozások, idézetek a Glenn Brown katalógusból származnak. Tate Liverpool, 2009. – Ludwig Múzeum, 2010.
Ludwig Múzeum: Glenn Brown (2010. február 06. - 2010. április 11.)
LUMÚ: Glenn Brown katalógus/kis füzet
Hozzászólások az íráshoz (eddig 0 hozzászólás érkezett)