Idén ősszel, közel egy időben két olyan kiállítás is látható volt Budapesten, mely a 2008-2009 között roma lakosok ellen elkövetett gyilkosságok történetét dolgozta fel.
Barakonyi Szabolcs és Nemes Csaba már a címadáskor azonos nyelvi gesztussal éltek: kiállításcímeik az állásfoglalás szükségességét hirdetik. Pozícionálják a nézőt – és teszik ezt minden joggal, hiszen a rasszista indíttatású sorozatgyilkosság a "jelenkori magyar demokrácia legmegrázóbb társadalmi és kriminológiai eseménysorozatává”* vált.
Míg Nemes Csaba kiállításának címe nyíltan szólít állásfoglalásra ("Állj ide!), addig Barakonyi kijelentő módú címe – Szembesítés – jóval tárgyilagosabban hangzik. Ez a Nemeséhez képest objektív hangvétel jól illik a kiállítási képek frontális nézőpontjához és az elsőre semlegesnek tűnő ábrázolásmódhoz. A fotós 2010 áprilisa és júliusa között járta végig a 2008-2009-ben lezajlott romagyilkosságok helyszíneit, a támadássorozat minden olyan színhelyét felkereste, ahol személyes sérüléssel járó erőszakos cselekmény történt. Valamennyi áldozatról és túlélőről portrét készített. Fotóalanyai között akadnak olyanok is, akik maguk is megsebesültek az egyes támadásokban, az alsózsolcai és a piricsei támadás esetében a lefotózott alanyok maguk voltak a célpontok.
Barakonyi fényképei objektívek, vagy úgy is mondhatnám: elfogulatlanok és előítélet-mentesek. A fotós klasszikus, középre szerkesztett kompozíciót alkalmaz, amikor alanyait szemből, saját házuk előtt fotózza le – vagyis a támadások helyszínén, hiszen minden egyes áldozatra saját otthonában támadtak rá. Két kivétel akad: a piricsei Gyetinás Magdolna egykori háza helyén csak kőhalom áll, mert a lövöldözést követően házának egyik oldala kidőlt és összeomlott. A másik kivétel a kislétai helyszín, ahol az áldozat (Balogh Mária) hozzátartozói nem engedték, hogy arcukat lefotózzák – beszédes gesztus –, ezért a két nőt hátulról, a sír előtt állva örökítette meg a fotós.
Bár a képek készítésének helyszíne cseppet sem jelentéktelen, Barakonyi képein a környezetből mindig csak egy-egy jelzésértékű részlet látszik. A bevakolatlan ház, az omló vakolat vagy a sarokban árválkodó festékesvödör mind-mind a szegénység jelképei. Vagy egy kicsit annál is több: akik ismerik a cigánysorok kialakulásának körülményeit, vagy az ún. „CS-lakások” történetét, azok számára a töredezett házfalak a hazai cigányság történetének elmúlt 50 évéről beszélnek. A médiában talán legtöbbször emlegetett helyszín, a rendőrségi nyomozás már-már abszurdba hajló állomása Tatárszentgyörgy; Barakonyi kamerája itt távolodik el a legmesszebbre alanyaitól. Jól látszódik a leégett ház, a csupasz és kormos tetőgerendák, a házat körülvevő üres telkek, s az egykor itt élő család tárgyi maradványai – ma égett szeméthalom. Barakonyi tatárszentgyörgyi képén a környezet beszédesebb bármilyen emberi arcnál.
Barakonyi fotóalanyai ugyanakkor semmi különöset nem tesznek, "csupán" a távolból szembenéznek a kamerával. Hat darab, nagyméretű fotója előtt állva megtörténik a szembesítés – a kriminológiai szaknyelvből ismert kifejezés azt a helyzetet jelöli, amikor a bűnvádi eljárás során a gyanúsított és az áldozat, a vádlott és a tanú szembenéz egymással. De mi az, amivel az életben maradtak és/vagy áldozatok portréi láttán szembesülünk? (Mert nem kérdés, hogy az életben maradtak egyben áldozatok is.) Saját, rasszista felhangoktól morajló társadalmunkkal?
"Minden társadalmat jellemez, hogy milyen módon szembesül a szociális fényképezés eredményeivel." – írja könyvében** Albertini Béla. Ha Barakonyi sorozatát szociofotónak tekintjük – és miért ne tekintenénk annak*** –, akkor igen súlyos és elkeserítő lenyomatot ad a jelenkor Magyarországáról. Ahogy a rendőrségi nyilvántartásba bekerülnek a bűnözők portréi, ugyanúgy regisztrálja Barakonyi a hazai fotótörténetbe az utóbbi évek Magyarországát. Sorozata valószínűleg az ezredforduló utáni hazai szociofotó egyik leghitelesebb alkotása.
Albertini Béla szavaival cseng egybe Zádor Tamás munkája is (Panoráma 1-2): "a magyar valóság szélesvásznú leképezése." Zádor panorámafelvételeit – korábban több helyütt is láthattuk már, pl. a Műcsarnok Pillanatgépek című kiállításán – 2009. március 3-án készítette Tatárszentgyörgyön, a meggyilkolt Csorba Róbertnek és fiának temetésén. Ahogy Barakonyié, úgy az ő kamerája is távolról rögzíti az "eseményeket". Zádor a hazai művészek közül az első volt, aki egy alkotáson keresztül reagált, aki állást foglalt a történtekről és leltárt készített. "A búcsúztatására összegyűlt hatalmas tömeg arcáról a legkülönfélébb érzelmek és gondolatok olvashatók le, mely arckifejezések túlmutatnak a gyászon, az ilyenkor „megszokott” fájdalmon. Az emberek egyik lábukról a másikra állva, félve, összesúgva kémlelik egymás arcát, magyarázat után kutatva. A kettős gyilkosság nyomán – a hatóságok minden igyekezete ellenére – egyértelművé vált, hogy az akkor már több hónapja tartó cigányok elleni sorozatos támadások rasszista indíttatásúak. 2009 augusztusáig, közel egy év alatt 16 házat támadtak meg, gyújtottak fel, és a 63 leadott lövés összesen hat halálos áldozatot követelt.” – olvashatjuk az alkotó honlapján is látható panorámaképek mellett.
A már fentebb idézett Albertini Béla írja a következőket is: „A szociofotó – szociális fényképkészítés célja valamilyen hatás elérése. Ha keletkezését követően nem kerül nyilvánosság elé, később is lehet történeti-társadalmi dokumentum, adhat esztétikai élményt, de funkcionális jelentőségét elveszti.” Barakonyi kiállítási céllal készített munkái abban a szerencsés helyzetben voltak, hogy szinte azonnal, megszületésük pillanatában (2010 áprilisa és augusztusa között) jelenhettek meg az index.hu oldalon. A fotók Munk Veronika riportjaival együtt kerültek publikálásra, riportsorozatként, de Barakonyi a kiállítási térbe is bevonta a szövegeket. Munk írásai teljes szövegterjedelmükben csak eredeti forráshelyükön olvashatóak, a kiállításhoz kapcsolódó kiadványban csak kiragadott részletek. Ezek teszik emberszerűvé, kézzelfoghatóvá a sajtóban csak adatként (név, életkor) szereplő áldozatokat, de rajtuk keresztül a Barakonyi által képviselt pszeudo-objektív álláspont feloldódik, egyértelművé válik. A fotó médiumából adódóan szinte azonnal exponálódik a kérdés – ami Sontag óta mumusként kering a fotó világában – miképp lehet érvényesen beszélni a kirekesztettek, az üldözöttek és az elnyomottak sorsáról?
Albertini sorai egyben rámutatnak a művészi szerepvállalás és állásfoglalás örök kérdésére – melyre Nemes Csaba munkássága már jó ideje egyértelmű választ ad. Nemes művészetében a 2006-os zavargások óta a hazai politikai események ábrázolása került a középpontba. (Hasonló tendencia Birkás Ákosnál is megfigyelhető.)
Nemes számára nem kérdés, hogy a politika vagy a társadalmi problémák ábrázolása hozzátartozik-e egy alkotóművész szerepköréhez, vagy hogy hol húzódik a határ a társadalmi és a művészi felelősségvállalás között. Nála mindez kategorikus imperatívusz – ezért felszólító módú kiállításának címe: "Állj ide!" (De ugyanez a hozzáállás Barakonyiról és Zádorról is elmondható.)
A téma feldolgozásához Nemes két különböző médiumot választ: a Kiscelli Múzeum előterében futó animációs filmjében egy gárdistának öltözött erdész és egy roma bábfigura vállaltan didaktikus és félelmetesen valósághű párbeszéde zajlik – a szituáció és a közös konfliktus alapja: az erdész meggyanúsítja az erdőben sétáló roma férfit, hogy az fát akar lopni.
A videó mellett a belső templomtérben realista, olaj-vászon festményeket láthatunk, a képek a cigánysorok házait, valamint a gyilkosságok utáni helyszíneket, s a helyszínelő rendőröket mutatják be. Nemes a téma festészeti megformálásához a televíziós híradásokból jól ismert pillanatképeket és az internetes újságírás fotóit használja fel.
Jól látható, hogy egyazon esemény feldolgozásához, ugyanazon probléma tematizálására az alkotók azonos forrásból merítkeznek: mindhárman a dokumentálás, rögzítés, leltárkészítés, híradás kifejezőeszközeit alkalmazzák. Barakonyi a riport- és szociofotó műfaján keresztül, Zádor a panorámakép-nézőpont alkalmazásával igyekszik „klasszikus értelemben megörökíteni, a dolgokat a lehető legteljesebb formájában átadni, megőrizni (…) anélkül, hogy több akarna lenni „puszta híradás”-nál.”**** Nemes Csaba pedig egy kétségkívül klasszikus festészeti műfajt választ: a tájképet, s annak realista ábrázolásmódját.
De nemcsak az eszközök hasonlóak, hanem a megnyilatkozás belső szükségszerűsége is. Miközben saját történelmünkkel szembesítenek, végig ott lebeg a kérdés: milyen "funkcionális jelentőségük" lehet a műveknek? A kérdés innentől kezdve nem rajtuk múlik – és nem is az a kérdés, hogy hová álljunk, hanem, hogy mit kezdjünk a helyzettel?
* Olvashatjuk a Műcsarnok Barakonyi Szabolcs Szembesítés című kiadványának belső borítóján.
** A magyar szociofotó története a kezdetektől a második világháború végéig, Budapest, 1997.
*** Albertini ezzel a mondattal indítja könyvét: „A szociofotó a társadalmi kiszolgáltatottság, a perem-lét, az anyagi elesettség fényképi dokumentuma.” E meghatározást a „Magyar nagylexikon megjelenésre váró szócikkéből” kölcsönzi.
**** Idézet az alkotó hozzám írt leveléből.
Zádor Tamás: Panoráma 1-2.
Hozzászólások az íráshoz (eddig 3 hozzászólás érkezett)