© Simona Ghizzoni: A misztrál napjai

Mondjuk, a hangulatos óváros a szűk utcákkal, a régi dómmal, templomokkal, palazzókkal, parkokkal és miegyébbel „leveri” a magyar kínálatot, de hát ez Olaszország. Itt Velencével, Rómával vagy Firenzével kell megmérkőzni. Májusban és júniusban a szó szoros értelmében egész Reggióban a fotó körül forog az élet. Ötödik alkalommal rendezik meg a Fotografia Europea fesztivált. Tavaly százezer látogatója volt az eseményeknek, az idén is jó esély van erre a számra.

Minden hivatalos kiállítóhelyen, s ezeken túl a magángalériákban, oktatási intézményekben, kávézókban, kapualjakban, kolostorokban, templomokban, sőt még némelyik elegáns belvárosi üzletben is fotókiállítások várják az érdeklődőket. A százhatvanhétezres kisváros két színházában, valamint a köztereken a tárlatokhoz kapcsolódó színházi és zenés programok is megtekinthetők június 13-ig, vagy egyes esetekben később is. Minden túlzás nélkül állítható, hogy a programokat szinte lehetetlen áttekinteni, még a helyiek is legfeljebb szemezgetnek belőle, aki pedig néhány napra vagy csak egy hétre érkezik, leginkább benyomásokat szerezhet, hiszen csaknem 240 helyszínen 120 rendezvényt tartanak.

Az áttekintést egyébként a nagy mennyiségben és olaszosan merész dizájnnal tervezett műsorfüzetek, katalógusok, térképek is inkább csak nehezítik. A rózsaszínű négyszög, a fesztivál emblémája nagyon jól néz ki az ezüst színű műsorfüzet borítóján – meg a kirakatok üvegein, a házfalakon, kapukon, molinókon, járdán, autókon és ezer helyen még kiragasztgatva –, több jó viszont nem mondható el ezekeről kiadványokról. A tervezői arrogancia uralja a kaotikus tájékoztatást. Az a lényeg, hogy trendi legyen, és a grafikus kéznyoma megmaradjon. Hogy a látogató nem bír eligazodni a helyszínek, nyitvatartások és kiállítások zűrzavarában? Az láthatólag nem érdekelte a tervezőket.

Szerencsére a szervezők viszont készségesek. Diákok dolgoznak önkéntesként mindenütt, s többé-kevésbé az olaszon kívül más nyelveken is értenek. Vagyis a legfontosabb programokról nem marad le az ember. A Fotografia Europea 2010  fő szlogenje az idén: Incanto, vagyis Varázslat. A tárlatok és rendezvények körét több tagú kuratórium határozta meg Elio Grazioli műkritikus vezetésével.

Könyvkiadás, videoinstalláció, dzsesszprogramok

A megnyitó ceremónia május 7-én pénteken délután olaszos stílben, jókora késéssel és számos, hosszú beszéddel zajlott a város egyik legszebb terén. A háttér igazán festői: a színház és előtte a modern szökőkút. A legnagyobb meglepetést a beszédek sorát nyitó polgármester okozza: ő a legemberibb és a legértelmesebb. Graziano Delrio eredetileg (kutató)orvos, kilencgyerekes családapa, katolikus és szociálisan érzékeny demokrata, ahogy mondja magáról. Nálunk csaknem elképzelhetetlen politikustípus, de Olaszországban, s különösen Emilia tartományban nem. Reggio Emilia nem igazán a konzervatívok székhelye. Az itteniek máig büszkék harcos partizán múltjukra, s ennek egyik este fültanúi is lehettünk. Az ablakunk alatt már nem teljesen józanul ordítozó tinédzserek hirtelenjében rázendítettek a Bella ciaóra – a híres partizán dalra –, s énekelve masíroztak fel-alá. Úgy néz ki, az itteniek teljesen normális városvezetőt választottak, aki nem pufogtatott lózungokat, hanem arról beszélt, hogy ez a rendezvény azért jó, mert elhozza Reggio Emiliába a világ változatos kultúráját, művészetét, s ebből a helyiek hétköznapjaiba is beszivároghat valami. S a helyiek tényleg érdeklődtek, a hosszú mediterrán hétvégén tömegesen áramlottak egyik tárlatról és rendezvényről a másikra. A legtöbben persze a két legtekintélyesebb programon voltak: Man Ray kisebb méretű, de azért izgalmas kiállításán, s főként a zseniális Michael Kenna 290 eredetijéből a város tán legszebb palazzójában megrendezett életműtárlaton.

Már a fesztivál megnyitóján könyvbemutató és -vásár is csábította a közönséget, ugyanis a fotókönyvkiadás is témája volt a rendezvénynek. Féltucatnyi új kiadvány jelent meg a fesztivál tiszteletére és szemináriumok, workshopok foglalkoztak a fotóalbumok és elméleti kiadványok ügyével. A másik kiemelt téma Afrika és Európa kapcsolata volt, a tavalyi Bamako Festival tizenöt kortárs afrikai művészéről mutattak be videoinstallációt. S szintén ehhez kapcsolódott számos tánc- és zenei program, a legnagyobb fellépő sztár pedig DJ Nitin Sawhney volt, aki a tradicionális zenét a legmodernebb, experimentális, elektronikus megoldásokkal vegyíti.

Több rendezvény foglalkozott a kulturális örökség, a régi fényképek és a kortárs művek konzerválásával és őrzésével. Számos egyetem és könyvtár szakemberei cseréltek a témában eszmét, olaszok és külföldiek egyaránt. S legalább ilyen fontos volt a gyerekek vizuális nevelésével foglalkozó szekció. Ami nem is csoda, ugyanis Reggio Emiliát az utóbbi években leginkább pedagógiai értékeiről ismerik a világban. Az egyik, néhány éve készült (amerikai!) felmérés szerint itt van a világ legjobb általános iskolája. A város leghíresebb szülötte: Loris Malaguzzi (róla nevezték el a nemzetközi kulturális központjukat), aki 1945 után óvodát és iskolát alapított, s kidolgozta azt a pedagógiai módszert, amelyet azóta az egész világon számos helyen alkalmaznak. Ebben a Loris Malaguzzi Nemzetközi Központban volt annak a szekciónak a kiállítása, amelyikben a Magyar Nemzeti Múzeum és Gáti György révén Magyarország közvetlenül is érdekelt volt. 

Mister Sensual – a magyarok és a finn rokonság „nyerte” a SETSE versenyét

Ami természetesen nem volt verseny a szó szoros értelmében, de gondolható, hogy ahol nyolc különböző nációból (finn, magyar, szlovák, francia, görög, olasz, lengyel és spanyol) nyolc fotóművész ugyanazt a feladatot kapja nyolc különböző országban, akkor a végén mindenki hasonlítgatja és értékeli az eredményt. Nos, minden túlzás nélkül elmondható, hogy a szakma és a közönség körében is a magyar érdekeltségű alkotók (a Finnországban fotózó Gáti György és a Magyarországon dolgozó finn Martti Kapanen aratták a legnagyobb sikert.

A SETSE (Seeing European Culture Through a Stranger's Eyes) című Európai Uniós kulturális programban részt vett többek között az Arles-i Fesztivál, a finn Jyväskylä művészeti egyeteme, a poznańi Művészeti Akadémia és a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtára (Lengyel Beatrix vezetésével Fisli Éva és Kiscsatári Mariann). A projekt lényege, hogy két-két országot, illetve az azokat képviselő intézményeket kisorsolták együttműködésre, így lett Magyarország partnere Finnország, Franciaországé pedig Olaszország. A helyi intézmények munkatársai javasoltak a társintézményeknek néhányat a saját pályázóik közül, de végül az egyetlen nyertest mindig a partner választotta ki. Vagyis a finnek Gátit, a magyarok Kapanent. A művészek két hónapot töltöttek alkotással a partner országban, a partner intézmény szakmai irányítása mellett.
A feladat – ez a fesztiválon most először megrendezett záró kiállítás címe is – European Family and Food fotográfiai megjelenítése volt. A tárlat egyébként szeptemberben Valenciában lesz látható, de a szlovákiai Dom Fotografie és a Magyar Nemzeti Múzeum is tervezi jövőre bemutatni.
 

A központi helyszínektől egy kicsit kijjebb eső, de igazán tekintélyes Malaguzzi központban egyébként a SETSE-tárlat mellett a helyi fotózó gyerekek kiállítása is megnyílt. S ez itt nemcsak periférikus gesztus. A világhírűvé vált olasz pedagógiai módszer lényeges eleme a művészeti nevelés, s ebben fontos szerepet kap a fotó. Egyébként a fotográfia Olaszországban (is) egyre fontosabb, megbecsültebb és népszerűbb. Ami pedig, ismerve Itália képzőművészeti örökségét, nem kis dolog. A Fotografia Europea 2010 idején még látható volt a pármai Palazzo de Governatoréban az a roppant izgalmas tárlat, a Nove100, amelyik az olasz 20. század építészetét, dizájnját, divatját, művészetét, fotográfiáját mutatta be. Csak a fotográfiai rész több száz darabot számlált a hétszáz műtárgyat felvonultató mustrában – a dagerrotípiáktól  és Alinaritól a kortársakig adva képet az olasz fotográfiáról.

Olaszországban egész egyszerűen nem lehet szegényes és gyenge minőségű kiállítással előállni. A SETSE roppant változatos záró programján is öröm volt nézni a perfekt nyomatokat és az igényes installációt. A képek mellett minden résztvevőt meg lehetett hallgatni azokon a számítógépeken, amelyeket a képeik közelében helyeztek ki a teremben. Miközben a projektjeikről és tapasztalataikról beszéltek, számos további képüket is nézegetni lehetett a monitoron. De a lényeg a tárlat volt, hiszen végül ez összegezte a többhónapos munkát.

A család és étkezés mint téma elég izgalmas feladatot jelentett az átalakuló 21. századi Európában a nagyon különféle művészeknek. (A család témájával kapcsolatban egyébként a két éven keresztül zajló projekt keretében a Magyar Nemzeti Múzeum már rendezett egy nagyon sikeres nemzetközi konferenciát 2010. március elején.) A művészek munkáját összegző tárlat fotográfiailag figyelemreméltó, bár egyenetlen, tartalmilag inkább rezignált, mintsem derűs. Az alkotók között voltak, akik nem kockáztattak. A legkézenfekvőbb megoldást választották. A görög Georgios Makkas, aki Lengyelországban fotózott, szenvtelen távolságtartással mutatta be a kiválasztott családok tágabb, szűkebb környezetét s az ételeiket mint az őket jellemző miliő részét.

A spanyol Vanessa Pastor Liptószentmiklóson dolgozott. Az ő elképzelése is meglehetősen egyértelmű volt: a konyha mint találkozási pont bemutatása. Szlovák családok, ahol meghatározóan a nők a konyhák központi figurái  az étkezések és a képzeletbeli családi tűzhely körül. Beállított, távolságtartó, tiszta dokumentáció, akár Makkasé. Mind a két anyag azt mutatta, hogy az étkezés mint a családi összetartozás szimbolikus és egzisztenciális formája, mennyire átalakult, a mai terek legfeljebb szükségből és formalitásból zárják egymás mellé a családok tagjait. Ezeknél jóval izgalmasabbnak látszott a szlovák Petra Cepková sorozata, aki a tradicionális spanyol családkép helyett a 21. századi sokféleséget mutatta meg. A fotók mint képzeletbeli belső film kockái sorjáztak egymás mellé a nagyon különféle mai családokról, s nem is annyira családokról, hanem újfajta emberi életközösségekről. Inkább emocionálisan érintették meg a nézőt s nem józan dokumentumokként. Az arles-iak segítségével Franciaországban dolgozó olasz Simona Ghizzoni sem puszta katalogizálásba fogott.
 

A képeit nézve úgy látszik, Camargue vidékének ősi tradíciójából csak az maradt meg, ami ma is nehéz, nyomorító és őrjítő, akár a napokig fújó misztrál. Az enteriőrök zagyván szomorú és sivár világa Korniss Péter késői erdélyi képeit juttatta az eszembe. A poznańi Tomasz Galecki is enteriőrt fotózott Görögországban. Méghozzá olyat, amelyik a kulturális antropológusokat érdekelheti a leginkább. Vidéki hentes és halárusító üzleteket fényképezett, megmutatva valamennyit a roppant zavaros kép-, vagyis ebben az összefüggésben talán inkább ikonhasználatból, s ezzel az eszmeileg is meglehetősen kusza 21. századi Európa egyik szegletét jellemzi.

A párizsi Alain Villaume a hagyományosan családcentrikusnak tartott és komoly étkezési kultúrával rendelkező olaszokról mutatott elgondolkodtató képet – tudatosan megidézve Anne Testut korábbi projektjét. Portrésorozata akár a közös asztalnál étkező sokféle mai ember meleg emberi közösségéről is szólhatott volna. Ám a portrék csak egymás mellett lógtak a falon, önálló keretben s tökéletesen elszigetelten egymástól. Akár a modellek. A szerző egyébként a meglátogatott családoktól étkezéssel kapcsolatos fotókat kért a saját családi archívumukból, s a projekt második fejezeteként ezeket is értelmezni próbálja majd.

A Magyarországon dolgozó finn Kapa (Kapanen maga is főként így, rövidítve használja nevét) nem várt azzal, hogy a múltat és a jelent, a privátat és a hivatalosat összekapcsolja, helyesebben szerves művészi egységgé formálja. A magyar projektmenedzsereknek, Fisli Évának és Kiscsatári Mariannak köszönhetően beépítette sorozatába a múzeum fényképtárának néhány izgalmas darabját, s ezeket, illetve a frissen készült – szó szerint – zsíros magyar valóságot még felülírta régi receptszövegekkel is. Kapától egyáltalán nem idegen a fénykép képzőművészeti használata: régi és új, színes és fekete-fehér, kép és szöveg adja ki a nyugtalanító, dinamikus egységet. A nagymama receptjei, a disznóvágás brutális rítusának és a mélyszegénység kontinuitásának látványával arról árulkodik, hogy az „idegen szemével” is jól látható a magyar való abszurd, nyomasztó és mégis komolytalan lényege.

A projekthez kapcsolódó többnapos konferencián egyébként Fisli Éva tartotta az egyik legérdekesebb előadást, Kapa képhasználatát elemezve.
Mindezekhez képest Gáti György egészen elütő módon ragadta meg a témáját. S ebben jótékony szerepet játszott a finn projektmenedzser, Kimmo Lehtonen, Jyväskylä egyetemének professzora. Gáti a maga természetességével, a rá jellemző fotográfusi alapállása szerint a látványt magát helyezte a középpontba. Az étkezés, az élelem, de az étellel szoros kapcsolatban lévő ember, az étkező és a sütő-föző személye mint szenzuális élmény ragadta magával a fotográfust.
 

Kifinomult és érzékeny kompozícióin – ahol egyáltalán nem fontos, beállított vagyis kitalált, illetve megtalált-e a látvány – az anyagok, felületek, színek, formák szenzuális ereje sugárzik át. Félreértés ne essék, nem közvetlenül, ideologikusan, de végső soron az érzékelés öröme miatt, talán egyedül az ő sorozata adott valamicske reményt arra, hogy az emberi melegséget, humánumot talán nem veszítjük el teljesen itt Európában. S főként arra a remélt kölcsönös megértésre, amit az egész projekt mint Európai Uniós vállalkozás, kimondva-kimondatlan mutatni szeretett volna. Hiszen Gáti – Kimmo Lehtonen biztatására – a Finnországban élő sokféle bevándorló és menekült tekintetén át mutatta meg mindnyájunk létének alapját: a táplálékot. Az anyatejtől a puszta – de mégis annyira fontos napi – élvezet kedvéért fogyasztott kávéig. S a családot?

A többnapos konferencián ugyan többször elhangzott, hogy a család az európai társadalom alapja, de ez inkább csak remény ma már. A statisztikai tények ennek az együttélési formának a drámai átalakulását konstatálják, a hazájukat szükségből elhagyók pedig kénytelenek elvágni családi kötelékeik jó részét. Ha az idegenben az idegenek ételét szorgosan készítő bevándorlók kezeit csodáljuk, reménykedhetünk benne, hogy a fűszerek és gabonák egyetemes nyelvével ők is hozzászólhatnak a „befogadók” családjának mindennapjaihoz. Ha a semmibe repülő, mozdulatlanul dinamikus kávészem finomságát csodáljuk Gáti perfekt fotóját nézve, gondolhatjuk azt, hogy kontinenseket és kultúrákat köthet össze az ismerős aroma.

Meg azt is, hogy még mindig szakadék tátong a kávéval dolgozók és a tőlük távoli fogyasztók világa között. Mindenesetre a magyar sorozat arra is (kirívó) példa, hogy a fénykép eredendő hajlama a világ szenzuális realitásának megragadására még mindig indokoltan mozgósítható művészi célokra. S ez a fotográfia a (laikus) néző érzékeit is foglyul ejti, emiatt a hatása sokrétű és elhúzódó. Sikere talán ezért volt átütő a szakemberek és a nagyközönség körében egyaránt Reggio Emiliában. Ezért méltatta hosszan Gátit az összefoglaló értékelésében a SETSE projekt menedzsere, a brit professzor és unios művészeti projektek vezetője, Laurie Short mint a szenzuális ábrázolás fontos figuráját. S attól fogva Gátit a fesztiválon jobbára csak Mr. Sensualként szólították, bármerre járt.

Kenna: a látás gyönyöre

Talán nem túlzás, ha azt mondom, Michael Kenna és a magyar fotóművész között mindenképpen párhuzam vonható a szenzualitást illetően. Kenna csaknem háromszáz felvétellel reprezentált, tájképekből álló életművének átfogó tárlata a Palazzo Magnaniban az érzéki benyomások erejével, s a lehető legkifinomultabb eszmei háttérrel képes egybefogni a folyton szétesni akarót: érzéket és értelmet, realitást és fikciót, dokumentumot és teremtett látványt. S mindenekfelett roppant finom, de súlyos bizonyíték a fotográfia eredendő különösségére, sajátságára. Vagyis az eredeti értelemben vett létjogosultságára még manapság is.
 

Meghaladja a mostani írás kereteit s nem is dolgunk, hogy egy fesztiválbeszámolóban elemezzük Kenna művészetének egyetemes jelentőségét, de leszögezni mindenképpen szükséges: internetről, kiadványokból tájékozódva is tudható, hogy fontos alkotó, s látva a több száz vintage kópiát, nem túlzás azt állítani, a legfontosabbak között van. Szinte minden esetben meghatározó az eredeti műtárggyal való találkozás, s ez az angol művész esetében elengedhetetlenül szükséges. Bár gyönyörű kiállítású, kétnyelvű album készült az olaszországi tárlathoz, a kötet nyomatai legfeljebb emlékeztetnek a minden pixelében tökéletesen kimunkált, az érzéki finomságok millióiból felépülő tiszta kennai kompozíciók eredendő igazságára és szépségére. A művész a megnyitón leginkább azt akarta csak hangsúlyozni, hogy ő a szó eredeti értelmében tradicionális fényképész. S a képeivel is ezt bizonyítja.

Persze, ezzel koránt sincs ellentétben, hogy eredetileg festőnek tanult, roppant művelt, s enciklopédikus művészeti ismeretanyaga visszatükröződik a képein, ahogyan fotótörténeti műveltsége is. Ám a tükröztetés fotográfiai, s a végeredmény fénykép. Méghozzá tradicionális értelemben. Állókép a szó legteljesebb értelmében. Akkor is, ha francia rokokó festményt, olasz manierizmust, kafkai szorongást vagy kínai tusrajzot idéz meg, miközben „csak” sorjáztatja egymás mellé a világ tájait megragadó fényképeit mint halálosan komoly univerzális kirakós játék részeit. Az egyik fénykép 25 éve készült, s tavaly megszületett mellé a párja. S a részek, persze, összeillenek. Hiszen ennek az univerzumnak a közepében Kenna áll. A hetedik nap képei a tárlat címe. „Isten a hetedik napon befejezte művét, amit alkotott. A hetedik napon megpihent munkája után, amit végzett.” S mi Kenna tájképeinek köszönhetően egyetemes pillantást vethetünk a világra. Olyannak láthatjuk, amilyennek korábban még soha.

A Reggio Emiliában kiállított fotók jó részét június közepéig, illetve végéig lehet megnézni. S van még mit az említetteken kívül is, hiszen szót sem ejtettünk róla, pedig roppant izgalmas Mark Borthwick, Francesco Jodice vagy Luigi Veronesi kiállítása is. De csupán Kenna képei miatt is érdemes megállni Parma és Bologna között félúton. A Palazzo Magnaniban július 18-ig láthatók A hetedik nap képei. 
 

http://www.fotografiaeuropea.it/

Hozzászólások az íráshoz (eddig 0 hozzászólás érkezett)