FOTO
POST

Nem értem, hogy egy mű befogadásánál, értelmezésénél mennyiben számít, hogy "kis hazánk"-nak van-e tengere, lakói napi rendszerességgel írnak-e levelet? Hogy lehet az, hogy a kritikus feltételes módban gondolja értelmezni a kép címét, amiben elég egyértelmű utalás található arra nézvést, hogy a mű a tiszteletadás kategóriájába esik? Vajon szükséges-e a kritikusnak felkészültnek lennie ahhoz, hogy alkotókat és alkotásokat időrendi sorrendbe tudjon állítani, vagy legalábbis ne épp a fordított sorrenddel fricskázza a kiállítót?

Amit a rombolás művészeti szükségességéről olvashatunk a rencenzióban, talán a 60-as évek spontán (és javarészt pusztán) lázadóinak sajátja lehetett, de nem kritériuma annak, hogy művészeti alkotás jöjjön létre. Az alkotói folyamat nem kiszorítósdi, sőt, a vegytiszta dokumentálás is hordozhat művészi értéket - mivel a cikk szerzője művészettörténész, gondolom ezzel maga is tisztában van.

Felületes látványcentrikus esztetizálás. Fogyasztható avantgárd. Gordiuszi csomóra tett cseresznye. Meg ilyenek. "Jó. De nem elég, nem elég jó. /
Finom. De nem elég, nem elég durva."

Kedves Tibor!

Rád gondolva említettem meg a spirituális művészetet, de tényleg pontatlan voltam, bocsánat!

üdv, Márti

Kedves Márti!
Én nem a kiállításhoz szeretnék hozzászólni a világért sem, hanem néhány iménti esztétikai megállapításodhoz. Mint tudod, én a művészet spirituális revelációit kutatom alapvetően. Úgy tűnik számomra, hogy a transzcendencia a művészetben kétféleképpen van jelen: amikor a művész a másik valóság társalkotója, azaz szuverén egójával (született tehetségével, egyéni stílusával, személyes kreativitásával) van jelen az alkotásban (pl. Tóth Menyhért, Vajda Lajos, Hajas Tibor stb.) - ilyenkor a mű minden idegenszerűsége ellenére igenis hordoz számunkra való és viszonylag érvényesen kommentálható emberi tartalmakat. A másik eset valóban az, amikor a művész puszta médiummá válik (pl. Csontváry, Papp Gergely), a mű pedig abszolút idegen a mi világunktól - csak dadogni tudunk vele kapcsolatban.
Ezekre az esetekre viszont nem igaz, hogy a mű annyi, amennyit a befogadó számára jelent, hisz itt a befogadó csak részben, vagy egyátalán nem is mi vagyunk.
üdv-miltényi

Örültem ennek a kritikának, köszönöm, hogy megnézted a kiállításunkat!

Szívesen fűznék ahhoz is kiegészítéseket, amiket az én munkámról írtál, de belátom, hogy a mű mindig csak annyi, amennyit a befogadó érzékel belőle, úgyhogy ezügyben inkább hallgatok.

Viszont az utolsó bekezdésben írt általános kérdéseidre megpróbálok válaszolni valamit.
"Vajon megteheti-e egy művész, hogy nem rombol, anélkül, hogy el ne veszítene valamit a hitelességéből? Nem válik e műve illusztratívvá?"
Ez érdekes kérdés.
Én úgy értelmezem az antiművészeti mozgalmakat, mint annak a kutatását, hogy miben is rejlik a művészet lényege.
Ehhez gyakorlatiasan közelítve egyszerűen annyit kell tenni, hogy ezt-azt elhagyunk az alkotás folyamatából, és megvizsgáljuk, hogy ami így maradt, az még mindig művészet-e.
Az antiművészek annyira jól haladtak, hogy végül már magáról az alkotásról is lemondtak, csak választottak egy már létező, funkcionális tárgyat, valamilyen érdekes kontextusba helyezték, és a művészeti élmény csodák csodájára még mindig érzékelhetően létrejött.

Az én értelmezésemben az antiművészeti mozgalom kutatásának eredményéül az jött ki, hogy a művészet lényege a szabadság és hogy ennek a szabadságnak a kulcsa az emberi intellektus, és ez az intellektus az, ami a művészetet, mint felkavaró élményforrást megteremti.* Ha ilyen van, márpedig mindenkinél van, akkor bárki hozhat létre bármiből a maga és a környezete örvendeztetésére (vagy mélybe taszítására és magasba emelésére) kompozíciókat.
Mióta ezt tudjuk, már csak azt kell csinálnunk, amihez kedvünk van, és amitől azt reméljük, hogy azzal ez a felkavaró hatás elérhető.
Szóval, az én válaszom az, hogy miután mindezt megértettük, továbbra is a rombolással foglalatoskodni értelmetlenség. Mert akkor az arról szólna, hogy még nem vagyok szabad. Ha nem vagyok szabad, akkor nem értettem meg Duchampék üzenetét.

A másik kérdésedre is lényegében a fentiekkel felelnék. A másik kérdésed ez volt:
"Az eredetiség problémája fokozottan jelentkezik más munkáknál is; vajon Dezső T. Tamás Képpárjai mennyiben újak? Ez a kis mozdulat (és nagyszerű ötlet) hány művész (és nem művész) fejében született meg?"
Itt megint az intellektus számít szerintem. Művész abból lesz, aki az intellektuális képességeit az aktuális közönség számára a legérdekesebb módon használja. (lehet, hogy a legérdekesebb nem a megfelelő jelző)
Számomra a művészeti élmény átélésének egyik módja az, amikor olyasmivel találkozom, amire gondolhattam volna én is bármikor, minden elem rendelkezésemre állt, de mégsem történt meg velem. Tehát egy csapásra felismerem, hogy szükségem volt arra a másik emberre, hogy azt a valamit megmutassa nekem, mert ezen keresztül én is rádöbbenhetek valamire, ami problémaként, kibogozandó konfliktusként bennem is jelen volt.
Ezt a másik embert pedig mindig művészként érzékeljük, bármi is legyen amúgy a foglalkozása.
(Azt akarom csak mondani, hogy aki ilyen kombinációt hoz létre, az ebben a megmozdulásában művész lesz mindenképpen, még ha civil, akkor is.) Hogy eredeti-e egy ilyen mű, arra az a válaszom, hogy hát természetesen igen.
Amennyiben elszakadunk attól a jelentésétől az eredetinek, hogy ez utánozhatatlant és egyedülállót jelent.
Egyébként pedig az egyedülállóságát éppen az biztosítaná, hogy belátjuk, hogy az ötlet zseniális, de éppen a váratlansága és kézenfekvősége okán, így pont ezzel a módszerrel hasonlót csinálni már nem érdemes, mert nem válthatná ki a nézőkből a művészeti élményt. Tehát lehetne éppen ilyet csinálni, csak már nem érdemes.

Lehet, hogy az egészet rosszul látom, de nekem így stimmel a kép.

* természetesen elismerem, hogy van spirituális alapú művészeti élmény is, de ott a konkrét alkotó előbb-utóbb kiszorul a képből, médiummá válik, és az, ami ezen túl van, az valahogy kommentálhatatlan.

Nem néztem utána alaposabban, talán túlzottan a kiállításra koncentráltam, illetve az évesbeszámoló-jellegére. Így azért a munka más színbe kerül. Mivel a kiállítás hónapok óta bezárt, nem tudom, hogy ott nem volt-e feltüntetve az évszám, vagy pedig én voltam figyelmetlen.

Csak a pontosítás kedvéért: Porkoláb Zsófi teregetési koncepciója évekkel előzte meg Eperjesi Ágnes Színügyek című kiállítását.
Lásd: 2007-es @RC plakátkiállítás, és http://teregetes.blog.hu/