FOTO
POST

Stenczer Sári írásáról, a Robert Capa fotók vásárlása kapcsán.

Véleményem szerint a szerző hozzáértéséhez és alaposságához nem fér
Kétség. Nem feltétlenül kiegészítésként, de a felsorolt tények
értelmezése érdekében, íme néhány gondolat.

Stenczer Sári, helyesen, nem kérdőjelezi meg az árat. Az árat az eladó
határozza, meg amit a vevő, objektív és szubjektív szempontokat
figyelembe véve, elfogad (vagy nem fogad el). Itt elsősorban persze
szubjektív szempontokat lehetne elemezni. Vajon a két N.Y.-ba küldött
szakértő feladata annak eldöntése volt, hogy mennyiért vásároljanak
vagy inkább, az hogy vásároljanak-e és mit? Ha jól értjük Kincses
Károly szavait, aki sajnálja azt amit a dobozban talált a fizetés
után, úgy tűnik csak inkább azt kellett eldöntenie, hogy mit vásároljanak és
mennyiért. Ez mindenképpen komoly dilemma lehetett különösen, ha ehhez
hozzáadódott mások személyes ambícióinak elegye is, ami egy jövőbeli Capa
Intéztet illet.

A jólinformált cikk írója tájékoztat bennünket, arról hogy az első
sorozatot a Tokyo Fuji Art Museum vette meg 1991-ben. Tizennyolc évvel
ezelőtt a fotókereskedelem ugyan már teljes gőzzel működött, de az
azóta eltelt idő alatt a fotóhoz való viszony nagyban fejlődött,annak
értelmezése, kereskedelme, bemutatása, általában művészeti kontextusba
helyezése, múzeumok és jelentős köz- és magángyűjtemények alapítása
terén nagy változások történtek. Elgondolkodtató az a tény hogy az ICP
második sorozata csak 2009-ben talált gazdára. És egyáltalán nem
hisszük hogy ez az ár kérdése lett volna. (Ha valamit sajnálnunk kell az mindenképpen az a tény, hogy a sok vonatkozásban kiválóan működő magyar fotómúzeológia, Nemzeti Múz. Fotótár, Petőfi Irod. Múz. ,a gondokkal küzdő Fotómúzeum, nem használhatta ezt a 300.000 000 forintot, persze ne hallgassuk el a kortárs fotó elégtelen támogatását sem).

Stenczer Sári írása elsősorban a Capa anyag fotótörténeti illetve
múzeológia szemszögét vizsgálja. Ebből a szempontból talán
egy kicsit óvatos vagy talán udvarias. Pontosan rávilágít arra, hogy
egy fotóriporteri hagyaték kutatásának melyek az alapvető feltételei, „a
negatív, a kontakt, a korabeli kópia, (.) illusztrált magazinok,
azok hatástörténete” stb.
Ha összefoglalnánk szavait, azt kellene mondanunk, hogy a megvásárolt
Capa anyag ebből a szemszögből sajnos tökéletesen néma. Önmagában
alkalmatlan minden olyan kutatásra, amelyet az elsősorban a spanyol,
francia, olasz, angol történészek, fotó-és médiatörténészek,
politológusok mar régen elvégeztek és tanulmányaikban keresztül-kasul
szántanak immár évtizedek óta.
Az iras üdvözli a készülő Capa-kiallitast, amely, bizonyára
nagy siker lesz.
A kiállitandó, úgynevezett mesterkópiakról ugyan esik szó, de nyilván
hely hiányában, csak rövid információt kapunk. Megtudjuk hogy Capa
megvásárolt anyaga negatív vagy használható negatív hiányában contre-
type, azaz fotók után készült fotó. Ezt ugyan a látogató észre sem
veszi majd ,de mit szólna ugyanez a látogató, ha egy fontos, a Hősök
terén álló múzeum Dürer metszetek helyett, azok valamiféle reprodukciós
eljárással készített másolatait mutatná, legyenek azok bármennyire
tökéletesek is?
Késő bánat, de talán a „mesterkópia” szó bűvölete a vásárlás
izgalmában kissé feledtette a lényeget. Az múlt század első felében
készült riportfotográfia laborálása, a kontraszt megerősítése, a kép
tónusának megválasztása, a kivágások, mindenesetben a fotók üzenetének
hangsúlyozása érdekében történt. A kezek, amelyek ezeket, képeket
létrehozták ugyan ma már sok esetben ismeretlenek, de a fotók nem
kevésbé hordoznak magukon bizonyos jellemzőket, természetesen másokat
mint Kertész, Man Ray és Weston mesternagyitásai. Ezeket a „ vintage
jegyeket” felejtetik velünk majd ezek „ de-capa-izalt „,
történetiségégüktöl megfosztott un. mesterkópiák, amelyek valójában
csak homályosan emlékeztetnek a nagy fotográfus fotóira. Meglepő hogy
mindezt a fotómúzeum volt igazgatója figyelmen kívül hagyta mielőtt a
vásárlásról döntött volna.
Remélhetőleg azok a korabeli dokumentumok, újságok, folyóiratok,
könyvek, brossurák ,amelyeket a kiállitás rendezője bemutatni kiván,
,hogy ezáltal megteremtse azt a történelmi kontextust, amelyben a fotók
készültek és közölték őket, közelebb viszik majd a látogatót ahhoz a
Capa hagyatékhoz, amely az ICP-ben maradt a most szóbanforgó vásárlás
után is!

a "korantsem érdekmentes szakemberek" Stenczer Sari szövege szerint, Richard Whelan és Cornell Capa és nem Orsos . . .

"Vajon nem túlzás-e egy korántsem érdekmentes szakemberek által véglegesnek ítélt, közelmúltban nagyított, azonos méretekkel rendelkező, „díszdobozzal ellátott” fotográfia-gyűjteményre ezt használni? Még akkor is, ha ezeken túl 48 vintage képet (vajon melyek azok?) sikerült kialkudni Orsós László Jakab segítségével."-idézet a cikkből.

Milyen érdeke lenne Orsósnak ebben,miért nem szólaltatta meg a szerző őt is?Kincses megszólalását én Önnel szemben,kimeritőnek,őszintének tartottam!Továbbra sem tartom helyesnek,hogy őket emlitik csak meg,és a végső döntést meghozók inditékairól nem tudunk meg semmit....!!

Nem érzékelek "fikázás"t az írásban. Szerintem Orsós inkább pozitív kontextusban van említve. Kincses pedig már itt is elmondta egy interjúban, amit el akart. Nekem nem volt túl meggyőző.

Nem igazán értem,hogy miért kell olyan komoly eredményeket felmutató személyeket ,mint Orsós Jakab László,vagy Kincses Károly,vagy másokat anélkül belekeverni ebbe a történetbe,anélkül,hogy reagálhattak volna a sorok közötti (nem túl kedves ) utalásokra,sejtetésekre...Mert ez igy csak szimpla F.I.K.Á.Z.Á.S.!
Szerintem a közönség majd eldönti ezt az ügyet azzal,hogy hányan látogatják meg a Ludwigban és máshol tartott kiállitásokat!

Na és hogyan tovább?A kérdések,kételyek elhangzottak?Ki fogja ezeket megválaszolni?Vagy itt is a szokásos elhallgatás folyamta lesz,és fél év múlva már senki nem emlékszik erre a 300.000.000 ft értékű "próbálkozásra"?

A cikk tartalmával nem tudok vitatkozni, az utolsó mondatot kivéve. Nem hiszem, hogy egy helyszín megoldana minden problémát. Átfogó koncepció hiányában, a szakmai ellentétek tompítására vonatkozó akarat és összefogás hiányában, szakmai kontrollt jelentő kritika és a fotográfusokat a nemzetközi színtér felé mozgató, megfelelően felkészült kurátorok hiányában (utóbbi kettő nem tőlem származik, szakmabeliek panaszkodtak rá nemrég) akár itt is felhúzhatná Jean Nouvel az Abu Dhabi Louvre-csodát, az ugyanúgy egy belterjes tér lenne, mint a ma is létező elaprózott intézmények (amelyek közül persze ezt a magánkezdeményezéseknek nem, csak a "közösségi" szervezeteknek lehet a szemére vetni), és nem tudná betölteni azt az integráló szerepet, ami miatt érdemes lenne létrehozni.
Van valakinek ilyen koncepciója? Olvasom a Kincses-interjúban, hogy a Capa-képek és a HCP-alapítás kapcsán elkezdtek valakik erről gondolkodni. Kik és meddig jutottak? Folytatni kellene és ki kellene nyitni a vitát, amit egymás között elkezdtek. Erről lenne érdemes vitatkozni.

Kedves Stenczer Sára,
ez végre tiszta beszéd a sok öndicsőitő és önmosdató bejeletés/nyilatkozat/cikk/interjú után. Köszönöm.